Az úgynevezett rendszerváltás egyik nagy hiányossága, hogy csak „rendszerváltás” volt, de valódi hatalomváltás nem történt. Ugyanaz a politikai erő maradt hatalmon, mint amelyik a fejlett szocializmust építette annak előtte. A rendszerváltással valójában a konzervatív kemény vonalas kommunista erők (Grósz Károly) és a reform kommunisták (Németh Miklós) közötti küzdelem dőlt el, az utóbbiak javára. Grószék ragaszkodtak a moszkvai pártállami formához, az ifjabb kommunista nemzedék viszont látta, hogy Moszkvában számukra már nem terem babér, magyarul nem sokáig lesz Moszkva olyan erős, hogy megtartsa őket hatalomban a nép nyakán, ezért a nyugat felé kacsingattak. Ott kerestek olyan külső erőt, amelyik az ország kiszolgáltatásáért cserében, mint helytartót megtartja őket hatalomban a nép nyakán. Az akkor terjeszkedő EU ehhez kedvező partnernek mutatkozott.

Tehát a reform kommunisták győztek, a Németh kormány „levajazta” a rendszerváltást, vagyis előkészítette az országot a nyugat számára, majd kikiáltották a köztársaságot és kiírták a többpárti választásokat. Németh szolgálatát a nyugat az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank egy alelnöki állásával hálálta meg Londonban, ahol Miklósunk valószínűleg havonta egy-egy falunak való fizetést vihetett haza, vagy talán még többet. De a hatalomra jutott friss erő sem feledkezett meg a nemzetárulásban megőszült Moszkva párti kommunistákról, hiszen a sokszázezer forintos kiemelt nyugdíjat mind a mai napig kapják. Nekik az még mindig jár, hiszen a jelenlegiek tudják, hogy nekik köszönhetik a nemzet feletti hatalmukat. Tudniillik a rendszerváltással gyakorlatilag egy leigázott nemzetet az egyik külső birodalom elnyomása alól átvezettek egy másik külső birodalom elnyomása alá. Erről szólt a rendszerváltás. Ezt egy szabad nemzettel soha nem tudták volna megtenni, hiszen apáiknak is csak vérrel sikerült megszerezniük illetve megtartaniuk a hatalmat. Ezt az örökséget hálálják meg nekik most a fiúk és az unokák.

Lényeges tehát megfigyelni, hogy mindkét erő – állampárti és többpárti – egy külső, idegen hatalom kiszolgálója, vagyis legitimitásukat nem a néptől, hanem egy külső hatalomtól szerezték meg. Az elmúlt rendszerben Moszkva alattvalói voltunk, a rendszerváltással pedig átvezettek bennünket az EU, pontosabban az atlanti hatalmi rendszer alá, aminek gyökere már az USA-ba vezet. Lényegében ezt vallja be Bogár László abban a bizonyos öszödi beszédében is, amelyben „külső elnyomó birodalomról” beszél. Magyar Atlanti Társaság a neve annak a közös gyékénynek, amelyen az egymást váltó két oldal – a „politikai elit” – szép egyetértésben igyekszik az atlanti birodalom törekvésének kiszolgáltatni az országunkat. „A Tanács jelenlegi tevékenysége az euró-atlanti elvek integrálását irányozza elő,” … - tudjuk meg a honlapjukról. Orbán jó politikusként időben felismerte Európa gyengülését, ezért újra kelet felé kezdett tájékozódni, illetve az oligarcharendszer kiépítésével a hatalom saját jogon történő hatalomgyakorlásra készül. Emlékezzünk, hogyan búcsúzott Orbán Viktor Horn Gyula temetésén: „több volt bennünk a közös, mint amennyi elválasztott”. – Mondja ezt a jobboldal "keresztény" nemzeti vezére a baloldali volt ÁVÓ-s pufajkás temetésén. Felérne egy vallomással, ha lenne, aki értené.

De nincs. A nép süket és vak. Orra előtt széthordják a hazáját az ő szavazatával hatalomra jutott pártok, és a nép nem tesz ellene semmit. Nem tesz semmi értelmeset, mert az értelmisége az árulók oldalára állt. Aki pedig nem, azt nem engedik, hogy a médiában – a tömegtájékoztatásban – szóhoz jusson. Amiről pedig a média nem beszél, az a nép számára nincs, nem létezik. A média egy csodaszer, amivel a hatalom gyakorlatilag bármit elérhet az alattvalóinál. Önálló hatalmi ágnak is szokás nevezni, pedig nem az. A médiának önmagában való hatalma nincs, de a segítségével el lehet altatni, el lehet kábítani a hatalom tényleges tulajdonosát: a népet. És ameddig a hatalom tulajdonosa összezavartan, tudatlanságában tétlenkedik, vagy show műsorokon szórakozik, addig a hatalombitorlók szabadon tevékenykedhetnek. Ebben áll a média hatalma.

A jelenlegi jogrendszerben a nép gyakorlatilag olyan kiszolgáltatott a pártokat meghatározó politikai elit kezében, mint egy magatehetetlen gyermek. Annyi hatalma van, mint egy gyermeknek. Látjuk, hogy Bogár László szemében sem számít a nép hatalmi tényezőnek, hiszen nem tőle várja a saját helyzetének megoldását, (ezért jött zavarba a vízvezeték szerelő kérdésén), hanem ő is a külső birodalom helytartóihoz, a „politikai elithez” fordul segítségért. Tudja, hogy a nép, mint hatalmi tényező le van nullázva, ki van pipálva. A választási rendszer olyan, hogy a nép a politikai pályán nem rúghat labdába.

Ha annak idején komolyan gondolták volna a rendszerváltást, akkor legkésőbb a szovjet hadsereg kivonulása után nemzetgyűlést hívtak volna össze, de nem ezt tették. Ehelyett a korábbi halvány demokratikus elemeket is felszámolták: megszüntették a képviselők visszahívhatóságát, a népszavazási kezdeményezést ellehetetlenítették, vagyis a nép közhatalmi lehetőségeit lenullázták. Ettől kezdve a nép teljesen kiszolgáltatott lett az egymást váltó „politikai elit” kezében. A média segítségével pedig gondoskodnak arról, hogy valódi nemzeti erő a politikai hatalom közelébe se kerülhessen.

Közszájon forog, hogy a rendszerváltó országgyűlési képviselők jelentős részének valamilyen ügynöki múltja volt, ezért is nem születhetett meg Magyarországon a régi rendszer besúgóit felfedő „ügynöktörvény”. Nyilván azért választották őket, mert zsarolhatók, így az ország széthordását lehetővé tevő törvénykezések során nem kellett az utcáról beesett civilekkel egyezkedni. Meg is tették, amit kellett. A gazdaságot leállították, a mezőgazdaságot felszámolták, az állam vagyonát kiárusították, az embereket elszegényítették, a pénzünket százszorosan leértékelték és visszafizethetetlen államadósságot akasztottak a nép nyakába. Mindezeken túl a hosszú lejáratú kedvezményes lakáskölcsönök kamatait törvényi úton többszörösére emelték. Hogy pontosan hányszorosára, nem emlékszem, de bizonyára megtalálható az Antall József Tudásközpont ismerettárában, hiszen ezt még ő követte el. Viszont tény, hogy az otthon elvesztése miatti első öngyilkosságok már ekkor megtörténtek. Ilyen nagyszerű politikai rendszert alkotott nekünk a rendszerváltás parlamentje.

Ennyit a múltról, most viszont nézzünk előre! Mit tehetünk? – Semmit. Mint mondtam, a nép hatalmilag le van nullázva, a népnek saját jogán – a választást kivéve – semmilyen közhatalmi lehetősége nincs. A választással pedig valamelyik pártot juttatja hatalomra. Minden hatalommal a győztes pártok rendelkeznek. Nosza! Akkor mégis csak lehet csinálni valamit. Csináljunk győztes pártot. – De hogyan? – Úgy, hogy felvilágosítjuk a népet az elhazudott rendszerváltásról – amelyet egyébként maga is a bőrén érez –, és felajánljuk neki, hogy tartsunk Nemzetgyűlést, amelyen valóban az ország színe java dönt. A „színe-javát” a választásokig összegyűjtjük, majd a választások előtt megkérdezzük a népet, hogy akartok-e valódi rendszerváltást? Semmi másról nem kell dönteniük. Így a választás jogi keretei között lényegében egy népszavazás is lesz a Nemzetgyűlés összehívásáról. Meglátjuk, mennyire életképes még a nemzetünk. Felismerik-e a menekülési lehetőséget a „külső birodalom” elnyomása alól, vagy ragaszkodnak a pártjaikhoz. Persze, az eredmény rajtunk is múlik.

Nem ígérünk semmi mást, csak azt, hogy győzelem esetén egy nemzetgyűléssel felérő parlament fog összeülni, amely a nép hatalmi helyzetét helyreállító képviseleti rendszert fog kidolgozni. Ennek két fő összetevője lesz:

• egyrészt a szabadmandátum eltörlése, ami minimálisan a képviselők visszahívhatóságának helyreállítását jelenti,
• másrészt - és ez a fontosabb - a közvetlen demokrácia megteremtése, amelyben a képviseleti demokráciát – Svájchoz hasonlóan – a népszavazás ellenőrzése alá helyezzük. Jelenleg feje tetején áll a dolog, mert a képviselő mondja meg a népnek, hogy milyen kérdésben tarthat népszavazást és miben nem. Normális esetben ennek épp fordítva kellene lennie: a hatalom tulajdonosának, a népnek kellene a képviselők törvényhozási munkáját ellenőrizni a népszavazás intézményével.

Éppen ezért a születő demokráciában a népszavazást korlátozni nem szabad. Megfelelő számú – mondjuk 100 000 – aláírás esetén bármilyen kérdésben lehessen népszavazást tartani. Ez jelent garanciát arra, hogy a rendszerben maradt káros elemektől a nép a hatalmi szerkezetét fokozatosan megtisztítsa, vagyis a politikai rendszerét egyre jobbá tegye.

Svájcban a parlamentet nemzetgyűlésnek is nevezik. Tehetik ezt azért, mert náluk a közvetlenül választott, tehát nem pártlistán bejutott képviselők valóban a nemzet érdekében dolgoznak. Nincs „frakciófegyelem”, a képviselők elsősorban a választói körzetük érdekét képviselik, a pártérdek csak másodlagos. A feladataikat másodállásban, tiszteletdíjért végzik, tehát nem főállású „megélhetési” politikusok.

Érdemes megfigyelni, hogy az Alaptörvénynek nevezett alkotmány a nép számára a hatalomgyakorlást elsősorban választott képviselők - magyarul pártkatonák - útján teszi lehetővé, a közvetlen hatalomgyakorlást, vagyis a népszavazást már csak „kivételes” esetben engedi meg. Ezzel a megszorítással az ún. „nemzeti kormány” az elnyomás köteleit még szorosabbra húzza. A rendszerváltást követően egyre jobban ellehetetlenítették a népszavazás intézményét. Először a kiíráshoz szükséges aláírások számát 100-ról 200 ezerre emelték, majd bevezették a kiírandó kérdés engedélyeztetését. Ezzel gyakorlatilag felszámolták a közvetlen hatalomgyakorlás lehetőségét, mert csak olyan kérdésekben engedtek aláírást gyűjteni, ami számukra is elfogadható volt. A közvetlen hatalomgyakorlás jelenlegi karikatúrája az úgynevezett nemzeti konzultáció, amelyben az „uralkodó” egy 4 éves gyermek szintjének megfelelő kérdéseket tesz fel a népnek. Ezt a megalázó „hatalomgyakorlási” formát szánják a hatalombitorlók a hatalom tényleges tulajdonosának.

Ez nekünk kevés, és reméljük, hogy rajtunk kívül még sokan látják így. Tényleges beleszólási jogot akarunk az országunk életébe. Tényleges hatalmat, tényleges önrendelkezést. A jó döntéshez természetesen jó információ is kell. Svájcban egy-egy népszavazás előtt fél évet vitatják a médiában az ország nyilvánossága előtt az eldöntendő kérdést, hogy mindenki felkészülten tudjon állást foglalni.

Van előttünk jó példa, van megoldási lehetőség, most már csak cselekedni kell.

Kinek? – Annak, aki ezt olvassa, és szeretné, hogy valódi önrendelkezési joga legyen.

Mit kell tenni? – Egyrészt ezt az írást illetve a blogot minél több ismerőséhez ajánlással eljuttatni, másrészt a blogot követni.

Az egymást követő írásokból látszik, miként tisztul a program és formálódik a megvalósítás módja. Most megkezdjük az ország "színe-javát"  összegyűjteni. Ehhez is szívesen fogadunk minden segítséget. Szervezkedünk, és annak eredményről e blogban tájékoztatást adunk.